Kedves testvérkém, Hajnika megjárta magát Dortmundban és környékén (valami futóversenyen), és sikerült felcsempésznie a repülőre ezt a nagyon fájin kis barnasört. Amikor megláttam rajta a "landbier" (amit én földi-, vidéki- vagy parasztsörnek fordítok legszívesebben), már tudtam, hogy imádni fogom. Ezt a kellemes előérzetet erősítette az édi kis üveg, valamint a "divatba" itt is egyre inkább visszatérő cuppanós dugó. A hátsó felirat büszkén hirdeti, hogy ez biza egy münsteri eredetiség (Münsterland a híres-nevezetes, nagyobb értelemben vett porosz Vesztfália egyik része), elöl pedig egy nem túl csicsás rajz (valószínűleg) magáról a serfőzdéről. A feliratból az is kiderül, hogy a Pott család már 1769 óta űzi a kézműves söripart, valamint hogy ez a sör alsó érlelésű és a sörtisztasági törvényt is betartja.

Kedélyes méretű habbal rendelkező vörösesbarna, korántsem olyan sötét, mint amire számítottam. Az első korty domináns íze a komló, de hamarosan jelentkezik a pörkölt maláta, nagyon korrekt. Kesernyés dióra emlékeztet. A baksörökre emlékeztet, de nem annyira édes, parasztosabb. Egyszerű, de finom íz, mindennapi használatra. Egy kiegyensúlyozott sör, ha fogalmazhatok így. Nem egy világklasszis, de ilyenkor jut mindig eszembe, hogy rossz helyre születtem...

Ezt a sörritkaságot Stanik Bencétől kaptam, aki szépen megjárta magát a világban, és a sörblogot ismervén meglepett egy... na hovavalósi? Réunioni sörrel! Ilyent tényleg nem fogok mindennap inni, úgyhogy sokáig halogattam, nem akartam egyből legurítani ezt az egyetlen üveget. Megjárta Lisznyót is, aztán csak visszahoztam Kolozsvárra, de most már nem bírtam, mert a hagymakarikák nagyon kívánták a nedvességet. Úgyhogy itt vannak a benyomásaim röviden erről a konyaknevű sörről.

Már az üveg is formabontó, ilyent nemigen látni semerre, sem a belga hasasra nem hasonlít, sem a németes karcsúakra. Egy duci, de has nélküli, 0.3 litres, egyenes üvegben van, a formája (és főleg a logó miatt) először gyömbér- vagy gyereksörnek tűnik. Apropó, logó: néztem, hogy mi is lehet ez a pelikánforma címerállat, de aztán az üveg hátán levő francia szöveget valamennyire dekodifikálgatván rájöttem, hogy ez bizony egy DODÓ! :D Saint-Denis-ben, a sziget "fővárosában" gyártják, s ha jól értettem, isszák Mauritiuson meg Magadaszkáron is. Egy ennyire édi sört nem lehet nem szeretni, úgyhogy magabiztosan bontottam ki (azt írja, hogy 1962 óta létezik ez a márka, és a sziget féjvörit söre). Jobb híján egy Zwettleres pohárba töltöttem ki, alig volt némi habja, s az is hamar elillant. Ami csak egyet jelent: testetlen, nem túl szénsavas nyári sört. És tényleg. Kellemes, "burjános" ászoksör, sötétes-aranyos szőke-szalmaszínnel, semleges illattal. Nem túl kesernyés, alig érződik a komló, inkább édeskés, de a gabona sem kifejezetten jellegzetes benne. Erről elhiszem, hogy a dögmeleg trópusi (jól mondom? vagy egyenlítői?) éghajlaton, jól behűtve jólesik. Sok jellege nincsen, nem egy kiugró különlegesség, de határozottan kellemes. Kicsit az itthoni Hargitára emlékeztet (nem annyira keserű), de persze némivel (nem sokkal) nemesebb annál. Szóval, ha Reunionban találok járni, akkor tudom, mit igyak. Köszi Bencének, és ha valaki furcsa helyen jár hazahoz nekem egy helyi sört, azt igencsak meghálálom!

Nemcsak szar sört vásároltam Magyarországon, hanem kivételesen finomat is. Már régóta meg akartam kóstolni a Corsendonk apátság termékét, jókat hallottam róla. Nos, a Corsendonk nem igazán apátság, hanem igazából perjelség. Ha nem érted, nézz utána. Mindenesetre az üveg formaterve és látványa az egyik legszimpatikusabb, legminimalistább az általam látottak közül: nem ragasztott papír, hanem direkt az üvegre negatívban nyomtatott kép Szűz Máriával és a Bébijézussal, "természetesen" 0,33 litres, de nem a dundi belga fajtából, hanem karcsú üvegből. Úgy tudom, ebből van becsületes, 0,75 litres verzió is, s csak szólok, hogy lassan közeleg a születésnapom. Nos, a flamand Corsendonk a középkor vége óta létezett egész az 1700-as évek végéig, amikor megszüntették, majd jó kis hiátus után, kb. születésem óta (trivia!) elkezdték használni marketingnek a perjelség nevét sörforgalmazásra. Állítólag a sörök maguk nem itt főződnek sajnos, pl. konkrétan az Agnust ugyanaz a cég főzi, amelyik a kiváló Blanche de Namurt. Ami nem feltétlen baj.

Apátsági serlegbe töltve szép, bőséges, de hamar apadó, szappanhab-szerű koronája van. Egy árnyalatt sötétebb szalma a színe, az üveg alján még jócskán marad élesztő - ez is az üvegben fejezi be az érést. Az első, ami megüt kóstoláskor, az a finom citrusos-gyümölcsös íz, ami a tripelek sajátja. Nem annyira testes, mint nagyobb testvéreik, de kellően szénsavas, üde sör. A kesernyésség csak később, pár korty után bújik belő. Az alkohol kellő módon bújtatva van, nem bántó. Keserű komlóízt hagy a garaton, meg még valami alig érezhető mellékízt (sajnos, nem tüntetik fel, milyen adalékanyaggal ízesítik). Kicsit kár, hogy nálunkfelé nem kapni, kíváncsi vagyok, mennyit kéne lepengetni érte. Mert ugyan nagyon rendben van ez a sör, de ezért a pénzért már szinte lehet Chimay-t vagy valami igazán királyit venni. Persze, indulásból veri a mezei Lefféket meg efféléket, de nem ez a sör fogja visszahozni Krisztus urunkat a keresztről.

Még régebb tették szóvá a búza-Bergenbieres bejegyzésnél, hogy ugyanaz lehet a marketingese, mint ennek a sörnek. Nos, nemcsak a marketinges volt ugyanaz, hanem az egész sör cakkompakk. Egy az egyben. Ugyanaz a rohadt multicég gyártja mindkettőt (hogy létezik, hogy ezek mindent fel tudnak vásárolni?). Úgyhogy ami vonatkozik arra, az vonatkozik erre is. Annyi a különbség, hogy ezt üveges változatban teszteltem (legutóbbi pesti tartózkodásomkor vásároltam a Filmszemle alatt), de ez sokat nem oszt vagy szoroz. A szemtelenül hígított witbier-íz, a koriander, minden stimmel... kivéve a csomagolást, a lovacskás Borsodi messze übereli a kitalálatlan, dizájnolatlan román változatot. De ettől az üveg tartalma nem lesz sokkal jobb. Nem túl kényes szűzlányoknak, katolikus papoknak, előrehaladott részegségi állapotban levőknek ajánlom.

Mit ad isten, Szebenben is gyártanak sört. Az (erdélyi) német (szász) kultúrát istenítő ember (mint pl. jómagam) ennek a hírnek akár örülni is tudna. De nem fog. A kolozsvári Sorában figyeltem fel erre a vidáman giccses címkével ellátott sörre. A "borítón" egy Windows-háttérnek is beillő tájkép előtt aranylik egy pohár habos sör, a keretben még némi gabona és komló is találtatik, valamint egy cím: Trei stejari, azaz Három cserefa (ha politikailag korrektek akarunk lenni, akkor legyen inkább tölgy). A csehovi címezet eredete után kutatva megtaláltam a gyártó honlapját, miszerint német alapítású főzdéről van szó, Drei Eichen névvel. Érdekes, hogyan használják ki a Szebenben és környékén lévő szász hagyatékot a demográfiailag győztes románok, egy évig Hermannstadt még Európa kulturális fővárosa is volt (kíváncsi vagyok, mennyire kell kihaljon a magyarság Erdélyből, hogy a történelmét büszkén fel lehessen karolni, mint a szászokét).

A címke büszkén hirdeti: Nagyszeben, 1889. Kitöltöm egy frissen lopott Kartauser-pohárba. Hagyományos szalmaszínű ászoksör, alig látható habbal. Amikor belekóstolok, rájövök, mi a turpisság: ez a sör tényleg 1889-ből maradt meg. De konkrétan. Most szedték elő. Állott, savanyú íz, kínosan kesernyés komlójelleg, lomhán felszaladó buborékok, minden jelleg nélkül. Nem volt könnyű dolga, az szent: túróra, hagymára, tepertyűre, és két darab kiváló dortmundi DAB-ra ittam meg, nyomtatásként. De az az érzésem, hogy önmagában sem futna messzire. Nem csodálkozom, hogy mindeddig nem találkoztam a szebeni gyár termékeivel, ez a sör egy gyenge, jellegtelen, olcsó vízizű szar. Esküszöm, echte furcsa! Tipikus munkássör, s ezzel nem akarom megsérteni a melósokat. Nehezen csúszik, szinte vakarja a garatot. Persze, el tudom képzelni, hogy egy dögmeleg nyári napon megigyak egy fél ládával az építkezésen, de ha már olcsó hazai, akkor inkább Hargita. Az 1,9 lejes akciós ár is túlzásnak tűnik. Kerülendő sör. Inkább látogassuk meg Szebent, üljünk be a sétálóutca egyik rendesebb sörözőjébe és igyunk meg egy import, méregdrága Franziskanert... vagy bármi mást. Hogy stílusosan egy mock-german szlenggel búcsúzzak: Pischwasser.

Mi sem jobb ennek a blognak "újrakezdéséhez", mint egy kis nosztalgia. A nyáron a vásárhelyi Félszigeten ez volt a Tuborg mellett a másik csapolt sör, természetesen inkább ezt ittam (illetve ennek a felvizezett, böfögtetősebb változatát) végig a fesztivál alatt. A minőségi sörökre hajazó, szűretlenként eladott, de másodrangú produkciók számára régóta tátongott egy hatalmas űr a romániai piacon, a kedves söröző közönség csipájának kinyílása és ízlésének formálódása egyre több sört hoz be az országba. Ilyen a Holsten búzaváltozata is, amit csapolva már régebb is lehetett kapni, de csak mostanában jelent meg üveges változatban pár szupermarket polcain. A Carlsberg gyártja, úgyhogy talán éppen annyira nem szar - gondoltam, és tényleg nem. Annyira nem...

Az átlagnál egy lehelletnyit sötétebb aranyszínű búzasör ez, nem halálos méretű habbal. Már kitöltéskor feltűnik, hogy szinte semennyi élesztő nincs az üveg alján - a zavaros jellege attól még megvan, de ez már árulkodik az olcsóságáról. Biza, nincs is ott a hefe- előtag a weizen szó előtt. Elsőre nem annyira édeskés, kellemesen búzaízű sörnek tűnik, de marad utána valami fémes utóíz, nem annyira átütő, mint a Valentinsé, de érződik. Hiába na, az ipar, az ipar. Tipikus licensz-sör, még a piros "imported" pántlika is gyanús. Az a gyanúm, hogy itt gyártják kicsiny kis országunkban... Kesernyésebb, mint a szokásos szűretlen búzasörök, nem rossz, de korántsem talál mindenféle kajához. Zsírosabb dolgokra csúszik jól, eléggé ésszerű dolog fesztiválok miccshez, flekkenhez, szalmapityókához árulni. Az ára viszont a minőséghez képest pofátlanul nagy (5 lej és fölötte), ezen a pénzen lehet kapni (ha ügyesen megkeresi az ember) König Ludwigot, Lichert vagy valami rendes, igazi bajor sört. Mert ez még ha német is lenne, akkor is hamburgi lenne. Ami egy nagyon fasza város, csak nem Bajorország. Igazából megérdemelne talán három és fél kupakot is, mert azért annyira nem rossz, de csak ha majd kevésbé pimasz áron adják. Majd a nyáron... vagy majd ha fagy.

A direkte Belgiumból kapott extra-szpesöl csomag másik eléggé várt darabja, sok jót olvastam erről a sörről, a Steenberge-sörgyár nagyon sokféle sört gyárt, az egyik legsokoldalúbb főzde, több közt a remélhetőleg hamarosan megkóstolandó Piraat és Gulden Draak is ott készül. Teljesen atipikus, kellemes, minimál címkéje van, rajta egy pelikánnal (vagy gólyával)? Sűrű, duzzadt habú rőtbarna sör, Chimay-es pohárba töltve kitűnően "viselkedik", szinte teljesen szabályos csipkét hagy. Már szaga is pezsdítő, édeskés. És valóban, az íze is az egyik legfrissebb a belga nedűk közül, az átlagnál jóval szénsavasabb, ami jól elnyomja a tipikus dubbel-alkoholszintet (7%). Édeskés, de nem is annyira gyümölcsös, inkább süteményre, finom, lightosan fűszerezett kakaóra, sült héjú pityókás házikenyér-héjra emlékeztet. Nem harsány, de határozottan kellemes ízű, a trappisták között is simán megállná a helyét, van olyan jó mint a Westmalle. Kicsit lelkifurdalásom is van hogy csupa finom sörről írok. Majd a nyáron jön a sok, építkezéshez ládaszámra vásárolt lötty, ne féljetek :D

Marcika jóvoltából kaptam Temesvárról (van ott valami huncut német, aki ügyesen importálgat) egy bajor sörcsomagot. A Schneider főzdéről már régebb hallottam, de soha nem kóstoltam. Azzal reklámozzák magukat, hogy Bajorország legrégebbi, búzasörökre specializált főzdéje, szóval ezzel máris belopták magukat a szívembe. A csomagocskában a cég több sörrel is képviseltette magát, most ejisze nem írok mindegyikről, de erről a duplabak sörről (doppelbock) muszáj, mert irtó jó.

Sűrű, rubintos kávébarna, szinte viszkózus folyadék, bőkezű barnás habbal, méretes lerakódásokkal. Kinézetre, szagra akár belga termék is lehetne. Kóstolásra azonban egyből kiderül: ez biza bajor és nem is akármilyen. Édeskés, nem túlzásba vitt gyümölcs-jelleg, de semmi konkrét. Édes, friss kenyérre emlékeztető, de a sima barna búzáknál sokkal karakteresebb és alkoholosabb íz. Szinte harapnád! És harapod is... Nehezemre esik megfogalmazni az ízét, pedig irtó jó. Gabona, de a jó értelemben, datolya, ilyesmik. Ha valami tengelyen kéne elhelyezzem, akkor a belga dubbelek és a dunkelweizenek között lenne. Szóval a két tökéletes véglet között. A gyár másik söre, a "hetes csap" vollweizenje is jó, de ennyire nem volt izgalmas (az ötös nem jött be egyáltalán). Ez viszont egy kifejezetten nagyszerű sör, kellemesen kesernyés utóízzel, sok-sok szárazanyaggal. És hát a németek nem szívbajosak, mint a belgák: míg ott standard az ilyen erős sörökhöz (meg mindenhez) a kis üveg, Bajorisztánban félliterben árulják, mint mindent. Úgyhogy ebből egy este maximum kettőt, de tényleg, mert hanem hamar alulról szagoljuk az ibolyát. De ki tudja, ha szépecske az az Ibolya...

A belgiumi ajándékcsomag egyik leginkább várt söre, ezzel a 7 trappista sörgyárból négy ki van pipálva. A rochefort-i (ejtsd rosfór) apátok (a chimay-iekhez hasonlóan) háromféle sört főznek, ezeket viszont nem annyira színekkel, mint számokkal jelölik. A dubbel a 6-os, a tripel a 8-as és ez a most kóstolt sör, a legerősebb, a tízes számot viseli - ami viszont nem egyezik meg az alkoholszinttel, ugyanis ez szinte 11 és fél fokos, ezzel az egyik legerősebb létező sör, a főzés jellegét tekintve ezért quadrupelnek aposztrofálják. Szóval nem egy hétköznapi lötty, az biztos. A címkéje egyszerű, szimpatikus, s kiderül róla, hogy a hagyományos összetevők mellett van benne az ilyen erős apátságiaktól megszokott pótcukor (valahogy el kell jutni addig a 11,3%-ig!) és ami furább: malátázatlan (csírázatlan) gabonák.

A szintén most kapott Chimay-es serlegbe kitöltve az első, ami nyilvánvaló a hatalmas mennyiségű szárazanyag, ami az üveg alján várja a jókedvű sörivót. Arra tippelek, hogy a német söröktől eltérően ez nem(csak) élesztő, hanem azok a bizonyos gabonák. Sűrű, viszkózus csokoládnak tűnik, nem túlzott habbal. S amikor beleharapsz a habba, akkor tölt el a boldogság: csokoládé, de méginkább az aprószemű kékszőlő, amit annyira szeretünk ősszel kiszívni a héjából. Nagyon édes, nagyon gyümölcsös, nagyon nehéz, de mégis iható. Ilyen megmagyarázhatatlanul finom fűszeres szőlőízt még egyetlen sörnél sem éreztem. Szőlő! Lecsúszás után némi kávés, pörköltebb kesernyésség marad a szádban és ha sokat nyámmogsz rajta, előbukkan az alkohol is - ez már bor erősségű ital, úgyhogy csínján vele. Egészségemre, köszönöm szépen és boldog szülinapot nekem. Nagyszerű ital ez, ott a helye a Sörök Pantheonjában. S ha valaki adományozna egyet ugyanezen apátok 8-as számozású (9,2%-os) söréből a blog számára, szívesen elfogadom :)

A Westmalle-i apátság söre a harmadik a hét legendás trappista sör közül, éppen hoztak belőle Kolozsvárra, úgyhogy kaptam az alkalmon. A leginkább egy szabadkőműves logóra emlékeztető emblémával ellátott minimalista üvegdizájn megcsodálásra után már érezzük, hogy nagyon nincs amit lacafacázni: kitöltjük, nagylelkű habja van, szép kétujjnyira ül meg az apátsági serlegen. A sör nagyon sötét, átláthatatlan színű barna. Kicsit kesernyésebb, mint pl. a Chimay, de már elsőre finom csokoládés-pörköltgesztenyés-gyümölcsös íze van, karakteres, friss. Talán némi banán. Tipikusan apátsági, mesteri sör. A pirított íz csak kicsit marad meg a szájpadláson, az utóíz inkább komló. A trappistákra jellemző selymes, a vajban csúszó késre emlékeztető könnyedséggel csúszik. Vigyázni vele, mert drága. Le a kalappal, már megint.

Riedenburg városka sörfőzdéjének termékeit a Corában lehet kapni, - fogózz meg! - a bio-termékek polcán. Ezzel nincs baj, mert tényleg bio, és ezt büszkén hirdetik is, de a fura product placement és az irgalmatlanul magas ár kicsit rossz helyre helyezi a nagy marketing-versenyben. Pedig többet érdemelne. A gyár szemlélete például nekem hihetetlenül szimpatikus. Nemcsak hogy génmódosítatlan gabonából és komlóból készítenek mindent, ők az egyike annak a 2 (két) darab gyárnak, akik ősi, az iparosítás miatt már szinte teljesen kihalt gabonákból is főznek sört. Ez a sörük is ilyen, amint a neve is mutatja, ötféle gabonából készül, amiből csak kettő hétköznapi (árpa és búza), a többi három ma már igazi ritkaságnak számít (alakor/egyszemű búza, tönkölybúza, emmer/faro-búza). A nevének másik része is erre utal: Ur-Bier, azaz ős-sör. Persze, az ilyesmikkel mindig nagy a veszély, hogy a lendület csak egy egyszeri poénra elég, s az igyekezet kiveszik az első meglepetés után, s a sör tényleg csak "különlegesség" marad, a szó leghervasztóbb értelmében. Nem így a riedenburgi sörökkel, ezek tényleg jók. És másak.

A butykos formájú üveg címkéje is tetszetős, az egyszerű, három rózsát ábrázoló logó dominálja, a különböző söröknek különböző színe van és ennyi. Gyönyörűszép sötétgyanta-színű, nagyon zavaros (12% szárazanyagtartalom) sört kapunk sok lerakódással és nagyszemű habbal: ez tényleg bió. Az íze kesernyés, savanykás, földhözragadt, de komplex. A "kimunkáltabb" sörök édeskés gyümölcsíze még jelzésértékben sincs meg, helyette a sokféle gabona komplexitása dominál. Maláta, maláta, maláta. Én szeretem a gabonát, úgyhogy baj nincs. Úgymond parasztos (ez nálam abszolút pozitívum!), nehezen iható, nagyon testes sör, szinte joviális, harsányan és büszkén elüt mindenféle ismert söröktől. Alkoholt és élesztőt egyáltalán nem érezni rajta. Szóval ilyesmi lehetett régebb a sör. Nem csoda, hogy a rómaiak lenézték a barbárokat, akik ezt itták. De hát mindnyájan egy kicsit barbárok vagyunk, nemde? Az íze és egyedi jellege teljesen megfelel a tisztaság- és az ősiség-koncepciónak, nekem nagyon szimpatikus az ilyesmi. Melegen, pardon, hidegen ajánlom, egyedül az árával nem vagyok megbékélve.

A nagyon figyelmesek érdekességre bukkanhatnak a Kauflandban (és csakis ott): egy román gyártmányú, belga típusú búzasörre! Az első masszív WTF után az ember elkezd utánaérdeklődni, s máris gyanús, hogy sehol máshol nem lehet kapni, sőt, a gyártó másféle sörét se lehet sehol látni, semmit se tudni róla. Aztán egy kis nyomozás után kiderül a turpisság: a belga Martens sörgyártó logója látható rajta, a cég pedig galaci és "Marten" a neve. Roppant érdekes, mitismondjak. Típusát tekintve belga fehérsör (witbier), értsd Hoegaarden és társaik. Az első gyanús dolog a címkén található: a büszkén hirdetett Vrancea-i forrásvíz és a sörhöz nélkülözhetetlen dolgok mellett tartalmaz "természetes aromákat", valamint "zavarosságfokozót" (agent de turbiditate: guma acacia). Igen, ahogyan olvasod. Mesterségesen érik el a zavarosságát. Ezt is megértük. A címke első felén amúgy egy söröspoharat tartó nőt ábrázoló grafika van, gondolom, ő lenne az a bizonyos MaDonna. A kérdés az, hogy miért pont ez a cég, miért pont Galac, miért ilyen alulmarketingelt, miért csak ezt az egy típust főzik?

Maga a sör tényleg kellően zavaros (hatott a belepakolt gumiarábikum), vizuálisan a nagyobb testvérekre emlékeztető sápadt-sárga sör, kicsi, de sűrű habbal, talán egy árnyalattal sötétebb, mint a standard. Az íze távolról hasonlít a Hoegaardenre, de sokkal savasabb, citromosabb, grapefruit-osabb, van egy Redd's-hez és egyéb olcsó szarokhoz hasonló fémes mellékíze. Túlságosan szénsavas, de éppen ezért friss sör, ámbár a túlzásba vitt (és mesterséges) édeskés gyümölcs-jelleg inkább a radler és társaihoz teszi hasonlóvá, mintsem az igazi belgákhoz. "Szukk", alkoholszintjében viszont igazi(nak tűnik). Méltányolandó az elképzelés, hogy Romániában nemcsak pilseni típusú lagert főzzünk a népnek, de a jellegtelenség kicsit visszavesz a lelkesedésből. Egy misét mindenképp megér, de a mesterséges adalékokat tudatosan kerülők (mint én) nem fogják nagy mennyiségben vásárolni.

A weihenstephani söröket a világ legrégebbi sörfőzdéje címkével árulják, angolul még a kicsit pofátlan The Origin of Beer alcímet is rárakták. Ez a pimasz marketing akár fel is háboríthatná a jóembert, de a felháborodás csak az első kortyig tart. Ez a sör ugyanis, prohibitív ára ellenére (a legdrágább búzasör, ami kicsinykis hazácskánkban kapható) tényleg mestermunka. Szóval, tényleg cefetül jó ez a barna búzasör. Szép, gesztenyebarna színű nedű, gyantaillatú, királyi, aprószemű habbal rendelkezik. Jól lötyögtessük ki az élesztőt az aljáról - van amit, és finom. Az első érzésed az, hogy selymet iszol. A sör még mindig él, ahogy lefolyik a torkodon, kellően szénsavas és kellemesen csiklant mindent, amit ér. Kevéske gyümölcs, pörkölt gesztenye és dió, sőt, rózsa, sárgadinnye-aromák. Az olcsóbb búzasörök keletlen kenyeres íze sehol sincs. Csak lassan, szépen. Ne igyuk: nyalogassuk. Semmilyen íz nincs túlsúlyban, teljesen kiegyensúlyozott. Nem is evilági ez a nedű. Egy nagyon kevés komló, éppen mielőtt lecsurranna, de amúgy semmi másra nem emlékeztet, tényleg nagyon egyedi sör. Abba is hagyom, mert csak ódákat tudok zengeni róla, az meg hogy néz ki. Tényleg ki kell próbálni, még a nagyon búza-szkeptikusokat is meg tudja győzni szerintem. Fejedelmi sör, 100%-os, s fehér ("sima") testvére is nagyon jó, majd egyszer azt is. Na, ezt überelje valaki... a Chimay mellett ez az igazi lakatlanszigetrevivős nedű. Ja, és a világ legrégibb sörfőzdéje-duma úgy tűnik, helytálló. De már nem is érdekel...

A haverok tudják: gyakran szoktam mondogani, hogy a barna Silva az egyetlen román sör, amit nem szégyellek, azaz "üti a normát". Ez az állítás két oldalról is sántít: egyrészt éppen annyira nem jó sör ez, főleg a belepakolt pótanyagok miatt (töröbúza, értsd: kukorica, és még ki tudja mi!), amitől mennyiségi bevitel után (sajnos, tapasztaltam) másnap egész egyszerűen fáj a fejed. Másrészt pedig azóta előrukkolt az Ursus is a saját barnasörével, ami édeskésebb, nem annyira karakteres, mint ez, de azért nem rossz (meg aztán a Hargita, kérlekszépen, hát azt exportálni kellene :D). Viccet félretéve, a román sörökben tényleg lapul valami sunyiság, amit nem ír ki még a naahagy dél-afrikai konszern se, és tényleg nem túl jó a fejnek (pl. bajor társaikkal ellentétben). Szóval román sörökkel csak csínján, de tényleg (és román sör alatt értem az itt termelt Tuborgot, stb is, nagyrészükben mind van kukorica). Ja, és megfizethető az ára, bár ennyi előnye legyen, ha román (a vicc az, hogy az üveges változathoz most is nehéz hozzáférni, könnyebben kapsz Paulanert).

Konkrétan a barna Silváról: sokáig az egyetlen itthoni sör volt, ami nem azt az egyen-pilsner-utánzat világot hozta, amit a sörök 99%-a. Ezeknek a söröknek a nagyrészét mára megvette valamelyik multi, és feltupírozta (értsd: elbaszták). A barna Silva (van "szőke" verziója is) az egyik kivétel, nagyjából megmaradt a régi recept, amennyire meg tudom állapítani. Szászrégenben gyártották, valami majdnem azt mondatja velem, hogy "igazi" szász sör, de hát tudjuk, hogy ez illúzió (most pláne: lehet, hogy nem is ott gyártják már). Kitöltéskor meglepően habos, de hamar elül, csak egy vékony réteget hagy maga után. A színe nem annyira tipikusan schwarz, inkább nagyon sötét vörösesbarna. Kóstoláskor egyből a karakteres, pörkölt mogyorós, de inkább diós jelleg csap meg. Nagyon talál a színéhez, kellemesen rejti a komlót, így nem lesz túl keserű a sör. Csak az utóíz győz meg, hogy ez bizony sajnos román sör: kesernyés, kellemetlen, így egyből utókortyolásra késztet (jó stratégia...) Sajnos, az alkholt nem tudták ugyanolyan jól maszkolni, mint a belga mesterek, így kicsit érződik (valószínűleg majd a lehelletünkön is), de egyáltalán nem bántó. Csak jópár korty után jelennek meg édeskésebb, gesztenyés, árpás ízek. Nem lehet túl gyorsan inni, de nem is érdemes, higgyétek el -- pedig a szénsav nem tart sokat benne (ami utólagos szénsavazásra utal). Kellemes sör, főleg így télire (augusztusi építkezéshez semmiképp se ajánlom), de semmi extra. Kínai kajákhoz, szószos dolgokhoz jól megy, tényleg nem szégyellném megkóstoltatni valami jobbhoz szokott nyugai népségekkel sem (nem a dobozost, hanem az üvegest!!). Ha román sör, akkor ez.

Mondhatni királyi sör: azon ritkaságok közül való, amelyek neve, címe, címere nem valamiféle homályosan behatárolható üzleti csel és sumákolás miatt az, ami, hanem tényleg a bajor királyi család egyik tagja, Luitpold herceg főzi. Érdekes figura ez a herceg: a Wittelsbach-ház több mint 700 éves serfőzési hagyományát támasztotta fel a Kaltenberg-kastély falai között. Nem ez az egyetlen sör, amit főznek ott, a hercegecske többek között saját magáról is elnevezett egyet (jó na, több régensherceg volt Luitpold névvel, de akkoris) -- nálunkfelé viszont csak ezt az egyet kapni. Kíváncsi vagyok, milyen lehet egy ősi királyi család élete 2011-ben... ülnek csendben és várják, hogy mikor fordul a történelem szekere, hogy aztán előlépjenek és visszakérjék a trónt? Mai mesénk hőse, Luitpold inkább dolgozik, sört főz (itt egy jó cikk erről), öröklődéses alapon (a mai cég az 1870-ben, éppen Németország egyesítése előtt alapított főzde jogutódja), de a trónra nem ő a várományos, hanem Max herceg. Érdekes történetek ezek, filmre valóak. Addigis pedig itt van ez a sör.

Máris kitűnik a többi, egyenszínű közül, rikító sárga címkéjével, amin diszítésnek a királyi család címere van, kicsiben pedig a (feltehetőleg a kaltenbergi) kastély látható. Ilyent is csak német sörön látni, de tény, hogy jól áll neki, minden sarokban ír valamit a sör királyi mivoltáról. Kitöltéskor a jellegzetes, finom kenyers erjedésillat csap meg, a folyadék haloványsárga, nagyon ködös, sűrű habbal, sűrű csipkézettel. Enyhén banános, zsemlés íze van, mintha hígabb lenne a legjobbakhoz viszonyítva, de a (talán túlzásba is vitt) élesztőíz hamar aláfesti az édeskés, gyümölcsös búzaízt. Komló, alkohol szinte egyáltalán nincs jelen, az utóíz sokáig a garaton maradó kenyérkés. Kicsit karakterességben sántít, viszont nagyon selymes, kortyolható, nem agyonszénsavazott. Nagyon kellemes kis sör, főleg pityókadús, fűszeres ételek után esik jól csitítani vele az égedelmet. Az élesztős, édeskés, tápláló, ómódi seritalok kedvelőinek (mint én), igazán nagyszerű élmény, még ha felül is lehet múlni, habár a második pohár vége felé kezd híggá válni az élmény, nem túl konzisztens. Melegen -- pardon: hidegen ajánlott! Vajon mi lenne ma Bismarck nélkül? Lehet, hogy Bajorország egy külön állam lenne, ahol az élénk sörturizmus tartaná fel a gazdaságot... ami részben így is van :D

Nem ez az első sör, amit (ugyebár alkoholtartalma okán) valamiféle ördögről neveznek el. Ezt most éppen Belzebúb egyik változatáról, amit a minimalista, de tetszetős dizájn is alátámaszt (a 8 egész 4-et hatalmas betűkkel jelző feliratban a vessző egy ördögfarok). Ami máris furcsa a dobozon (ezt a verziót csak pléhben árulják, van egy még erősebb változata, amit üvegben is), hogy büszkén hirdeti: "canned in Holland". Errefel kiderül az apróbetűs részről, hogy Franciahonban gyártják. És belga típusú... szóval erről ennyit. Nem tudtam megfejteni, mirevaló a multi-kulti. A sör színében is hozza a belzebúbi felütést, szimpatikus sötétgyantás-rőt színben díszeleg (szűretlen). A habja is megvan hozzá, de korántsem mérhető pl. a Duveléhez (ami szintén ördögöt jelent). Az íze is az a tipikus belga forte-íz akar lenni, karamell-felhangokkal maszkírozva az alkoholtartalmat. Sajnos (valószínűleg a bádog miatt) van egy nagyon lehangoló ipari-fémes mellékíze, ami tönkreteszi az édes, gyümölcsös, fűszerezetlen, alig pörkölt, amúgy nem is rossz alapízt. Mintha valahol itt gyártották volna az Ursus-gyárban... A legkellemetlenebb viszont az az utóíz, ami a szájban marad jóval a lenyelés után is, semmire se hasonlít, legfeljebb a komlóra. Egy jól induló, de félresikerült sör ez, azoknak, akiknek ízlésük nemigen van, csak hamar meg akarják vetni, mint Sue Ellen (ez a része tényleg működik...). Lassan, nehézkesen iható, túlsúlyos pia ez. Feljavítva, üvegben érlelve még el tudom képzelni fűszeres szárnyasételekhez, így viszont nem valószínű, hogy gyakran hozzányúlok (az Auchanban lehet kapni).

A Havré (nem tévesztendő Le Havre francia kikötővárossal) hercegeiről elnevezett sör kicsit átverés. Vagy legalábbis megtévesztő. Tourcoing városka nevével IS hirdeti magát, de alapos kutakodás után kiderül, hogy magát a sört a már említett Huyghe-i serfőzde (Delirium Tremens) állítja elő. Ez azért érdekes, mert a serfőzde flamand, Havré pedig vallon, Tourcoing viszont az Ancien Regime egyik francia határvidéke volt - amúgy ezen terület urai (a seigneur-ok) adják a söröcske teljes alcímét (a két nemesi cím egybeforrott egy bizonyos ponton). Jó kis történelmi-kulturális katyvasz, az biztos. De hát többek közt ezért se kell multicégek egyensöreit inni, amikor a kis márkák mindegyikének egy csomó története van... még ha a sört máshol is főzetik. A kissé jellegtelen címkén pedig (valószínűleg) Havré épületeiből látható egy kevéske, a műfajmeghatározás pedig (nálunkfelé) egyedi: "artisanale", azaz kézműves sör.

Maga a nedű közepesen erős (6,2%), nagyon sok úszkáló szárazanyagot, lerakódást tartalmaz, pont mint nagyobbik testvére, a Delirium Tremens, de íze fakóbb, szerényebb, kevésbé harsány. Habja sem mérhető hozzá, de a tipikus nagybuborékú, üvegben érlelt, pezsgő korona megvan hozzá (tulipános belga pohárban nem éri el a direkt habnak kitalált magasságot). Enyhén fűszeres, gyümölcsös ízéből egyik hozzátevő se válik dominánssá. Szénsavas, frisses, egy egész pici komló megmarad a szájpadláson lecsúszás után is, de nem bántó. Akik az előzőleg kibeszélt Barbãr mézességét sokallják, azoknak valószínűleg tökéletes lesz. Nem a legeredetibb, de kellemes belga sör, nem kell hasraesni tőle, ám kedvezményes árba belerohanva megéri kipróbálni.

Nem azonos a (már sajnos leginkább csak lexikonokbó ismert) mézsörrel (márc, mead, stb.), ez "csak" egy mézes (s egyéb) ízesítésű belga erős. Rendhagyó, kedves, méz-színű címkéje van, rajta egy stilizált - meg fogsz lepődni - barbárral, karcsú 3,3 decis üvegben osztogatják, sajnos, pénzért. Amit viszont megér, főleg ha elkapsz valami leárazást (nekem sikerült a múlt héten, muhaha). Egyedi ízvilágú, kellemes belga sör ez, ami a beígért jelleghez méltóan a nyomokban felbukkanó méz aromájával bővül, meg még egy-két rég régen használt aprósággal (ánizs). Kitöltéskor nem csap túl nagy habot, kellemesen opálos aranybarna színe van - mint a méznek. Elsőnek az ánizs és a komló kettőse csap meg, a méz csak később bukkan fel, de alaposan a garaton marad, sokáig tartó, lusta mellékízt kölcsönözve. Édeskés, de egyáltalán nem bántó. Kóstoláskor döbbensz rá: aha, ez egy lehetséges verzió! Az alkohol szinte alig érződik - csak majd később, főleg ha éhgyomorra isszuk :). Egyáltalán nem barbár ital, kifinomult ízlésűek is örömmel fogyaszthatják, pláne különleges alkalmakhoz, mint például egy jókora darab lépesméz ellopása a szomszéd méhészetből. Valószínűleg belga söröket messze elkerülő, barbár ízlésű csajunknak is bejön, kiskapuként szolgálva a merészebb kalandokhoz. Szóval garatra fel!

A Kaiserdom cég vaskos, egylitres (!) pléhdobozait egyre több helyen lehet látni itthon, valamiért úgy tűnik, a férfiaknak is imponál a méret. Sajnos, a mennyiség ezesetben nem csap át minőségbe. Egy misét ugyan megér méretes bádogja miatt (ritkán, esős, ködös napokon nálam is fel-fel bukkan a hűtőben), de ígyencfalatokat kár lenne ezzel meglocsolni. Esetemben ez történt, finom bundáscsirkét temettem alája -- amúgy még passzolt volna is, de a szűretlen búzasörök élesztős-édeskés nemes íze itt hígabbacska verzióban jelentkezik, az elvárt szegfűzeges-gyümölcskert-buké helyett csak némi plusz gyári szénsavat kapunk, aminek a habja hamar elillan, alig hagyva némi csipkét maga után. Épp egy leheletnyit kesernyésebb az átlag búzasörnél, erősen vizezett, nagyon halvány színű, testetlen tömeglötty. Már az is gyanús, hogy a szokásos Reinheitsgebot-maszlag is lemaradt róla némi kínai meg román szöveg javára; a címkén hirdetett 293 év tapasztalat nem igazán látszik. Azért még persze nem épp olyan rossz: ha ingyen van, elfogadom (sőt, meg is köszönöm), de ennyi pénzért (literje ~ 10-11 lej) kis ügyességgel igazi, üveges búzát is kapunk, a kellő élesztő-szedimentummal. S ugyanebben a dobozos kategóriában akkor már inkább a nemrég tárgyalt Valentinst ajánlom a nagyérdeműnek, olcsóbb, s picivel jobb is. Szóval erre nem érdemes pazarolni, nevét ugyan a bambergi (német-római) császári dómról kapta, de korántsem császári sör... köznépi inkább.

Az Emőkétől ajándékba kapott három belga sör közül az utolsó. Ugyanaz gyártja, mint amelyik a namuri fehéret, ugyanolyan kis bögyös 3,3 decis üvegecskében is van. Ha apátsági sör, akkor vagy szent emberről, szent helyről vagy szent cselekedetről kell elnevezni. Ezt a sört Szent Benedek után keresztelték el (van egy ugyanilyen, csak világos testvére is), s ennek megfelelően egy csuhás apát van a színes, rajzfilmszerű címkén. Fájin. Kitöltéskor a tetején levő nagyszemű hab viszonylag hamar eltűnik a sötét, tetszetősen zavaros kávébarna nedűről, marad némi még mindig pezsgő apróság (üvegben érlelt ez is, teljesen). A csipkézete is tűnékeny, a habhoz hasonlóan, csak nyomokban marad fenn. Erős, tipikusan belga pörköltíz csap meg először, utána jelentkezik a barnasörök édeskés, csokoládés aromája. A gyümölcsös jelleg nem igazán markáns, helyette inkább némi kesernyés komló van, de nem zavaró. Lassan iható, nehéz, testes sör, viszont elképzelem, hogy édesebb dolgokhoz is lehet inni (én fuszujkára ittam, képzelhetitek). Az amúgy is markáns pergelt íz lecsúszás után is megmarad (a ráragasztott magyar címke szerint természetes ízesítők is vannak benne). Sajnos, az "apátoknak" ezúttal nem sikerült olyan jól maszkírozni az alkoholt, ami ha nem is dominánsan, de mindvégig ott liheg a maláta íze mögött. Nagyon finom sör, de nem hat revelációként, s csak sejtem, hogy annyira nem is olcsó (itt, sajnos, nem lehet ezt sem kapni). Öreges barnasör, nálunk kapható hasonló ízvilágú a barna Leffe. Bármikor elfogadnék még belőle :D

Kétségkívül a legfurcsább külcsínnel ellátott sör, amihez valaha szerencsém volt. Az egész (3,3 decis, karcsú) üveg be van vonva egy szürkésfehér anyaggal, nem látsz be rajta; a címke kék, rózsaszín elefántokkal (!) és egyéb furcsa állatkákkal: az egész inkább egy óvodásoknak forgalmazott pszichedelikus üdítőre hasonlít inkább, mint sörre. Az eléggé rosszul hangzó névről nem is beszélek (aki látott már igazi, remegő kezű alkoholistát, az tudja, miről van szó). A hátsó címke viszont megnyugtatja az embert: tripla főzésű (!) 8,5%-os, erős belga sörről van szó, amit egy kis, nagyon régi, Gent város melletti családi vállalkozás készít. Ezek a világos borostyánszínű sörök belga specialitások, legismertebb közülük errefelé talán a Duvel. A DT viszont kitöltéskor lepi meg az embert a legjobban: hatalmas, különálló szigetekként úszkálnak benne az élesztődarabok (és talán egy kevés maláta is?), semmilyen más sörhöz hasonló módon. Gyönyörű látvány, ahogy a borostyánszínű, áttetsző lében úszkálnak a kis huncutságok. Lefotóztam nektek, kattints ide. Erős habja van, de nagyon hamar eltűnik, csipkézetet is alig hagy, a szénsav viszont sokáig mozgásban tartja a szárazanyagot, ami így csak későre ülepszik le. Az íze is meglepő: elsőre dominál a kesernyés, érett komló, de mögötte máris ott van a fűszeres, narancsos-körtés-(házi)gyümölcsös íz. Fajtájához képest édeskés. Idegen, de mégis otthonos. Aztán előbújik az élesztő is, s nagyon szépen összeforr a komlóval s a gabonával, kellemes, eredeti utóíz marad a szádban. Azt kell mondanom, soha nem kóstoltam effélét. Ezen biza látszik a 357 éves tapasztalat, amit az üvegen hirdetnek. Az alkohol csak kendőzötten,  nem bántó módon van jelen (szagban és ízben is), de hamar meg lehet bódulni ettől a huncut kis elefántos sörtől. Mind a 8 és fél százalék direkt az agyba megy... áhá! Most már értem a nevét is, az elefántokat is, a pehelysúlyt, a pszichedeliát, mindent! Kurvajó! Még kérek!

Az ajándékba (Magyarországon kapható, itt nem) kapott három belga sör közül az egyik. Tradicionális kicsi dundi 3,3 decis üvegecskében van, elég ronda címkével, viszont zászlócskával jelzi, hogy ez bizony belga sör, ráadásul az én példányomon még az is büszkén kihirdettetik, hogy a 2009-es WBA-n a világ legjobb búzasöre díjat nyerte. Mint kiderült, a sör névadója egy királynő: Blanche néni a most Belgiumhoz tartozó Namur őrgrófságban született, Magnus Eriksson svéd és norvég király felesége volt. Még a szójátékot is megfejtettem: szó szerint namuri fehéret jelent, ugyebár, és tényleg Namurban gyártott witbier-ről van szó. A hölgy kinyitásakor máris érződik az a rózsás-gyümölcsös illat, ami a fehér belgák sajátja, a nálunk ismertebbek közül a Hoegaardennel áll rokonságban. Szép, aprószemű, nagyon lassan lohadó habkoronája van, sűrű csipkézetet hagy az üvegen. Némi élesztő is akad az üveg alján, feltűnő, hogy sokkal barnásabb, mint maga a sör, ami tényleg szinte fehér, opálos, zavaros. Az első reakció az a gyümölcsös jelleg - mintha valami egzotikus, bódító üdítőt inna az ember (de természetesen semmi pótanyag nincs benne). Szalonnára, hagymára, kolbászra ittam rá, rettentő jól csúszik, el tudom képzelni, hogy valami zsíros sajttal, édeskésebb mártással lehetne jól párosítani. A komló alig érződik, csak utóízként marad meg egy kevés kesernyésség, végig dominál a gyümölcsös, citromos, szerecsendiós(!!) jelleg. Nem túl szénsavas, de nagyon friss érzés inni. Azt, hogy tényleg ez lenne a világ legjobb "búzasöre", nem tudom, talán túlzás, de mindenképpen karakteresebb, mint a nálunk minden sarkon elérhető testvére, a Hoegaarden, s finomka íze igazán passzol női nevéhez. Nem mondanék nemet még egy üvegre, hamar elillant.

Ezt a német márkát nálunk kétféle kiszerelésben lehet kapni: féllitres bádogdobozban és ötlitres fémhordócskában. Eléggé hozzáférhető sör, több helyen is kapható, s a többiekhez képest gyanúsan olcsó is. Szűretlen búzasöröknél elég nagy mínuszpont a pléhpalack, mert eszetlen tömeggyártásra utal, nem lehet a lerakódásokat gurmand-módra lassan kicsepegtetni az aljáról, de a dobozosok közül a Valentins elég szimpatikus fajta. Bellheimban gyártják, natürlich a német tisztasági törvénynek megfelelően - a felirat szerint legalábbis; a palackon feltehetőleg szent Bálint vértanú ábrázatja látható, akiről mostanában importált, Valentin-nap nevű vadkapitalista szerelmesünnepet is elnevezték. Sűrű habú sör, ránc-szerű csipkéket hagy. Sápadt, nem az a szép aranyló, hanem inkább világos-gyantaszínű. Kissé jellegtelen karakterű, de friss, üde, kellően szénsavas búzasör, nem túl hangsúlyos élesztőízzel, nem tolakodó gyümölcs-utóízzel (egy egész kevés banán), mindenféle zsíros kaják után jól iható, az alkohol sem érződik bántóan benne. Van viszont egy zavaróan fémes(?), nitrátos(?), fenetudja, kesernyés, ismeretlen, kellemetlen mellékíze, ami a jobb búzasöröktől azért idegen (a pléhdobozos söröknél, az az érzésem, hogy szerencse kérdése is...). Éppen ezért hamar kell inni :) Ára és hozzáférhetősége miatt elég gyakran szoktam fogyasztani, egy rendes, bögyös hefeweizen-pohárral szoktam feldobni a pléhodoboz-jelleget. 2,5-3,5 lej közötti árával egészen megéri venni itt is (értékelését csakis ennek köszönheti), talán egy nagyobb, sokemberes vacsorához egyszer kipróbálom a csappal ellátott keget is.

A kékcímkés Chimay (ejtsd: siméj) minden túlzás nélkül (az általam kóstoltak közül) az egyik (ha nem A) legjobb sör. A trappista szerzetesek sörei (mindössze hét kolostorban gyártják őket világszerte) amúgy is legendásak, s a belgákat még a bajor tisztasági törvény sem köti, mindenféle cseles pótanyagokkal olyanra tudják varázsolni folyékony mennyei mannájukat, hogy lepetézel tőle. A Chimay kapható Romániában is (van még piros és sárga), de nem túl sok helyen (valószínűleg prohibitív ára miatt), viszont egy nagy lottónyereménnyel hosszú év(tized)ekre előre be lehet spájzolni belőle - a leghosszabban pincéztethető, érlelhető sörök közé tartozik, aszondják, még nemesedik is az íze. Nekem a háromnegyed litres, pezsgősüvegre emlékeztető, parafadugós "Grande Réserve" változathoz volt szerencsém, egyetlenegyszer. Ezt a bejegyzést azért is írom meg most, mert ki tudja, mikor fogom még egyszer megkóstolni ezt a zseniális sört. Van még kis 3,3 decis és másfél litres (!) változata is, utóbbit nem láttam errefelé. Erőssége ellenére nagyon iható, sötétvöröses-barnás sör. A magas alkoholszint (főzés előtt előre cukrozzák) alig érződik, ezért nagyon alattomos tud lenni. A komló nem tolakodó, helyette finom gyümölcsös-szerecsendiós-fűszeres ízek lepik meg az embert, egy egész virágoskertnyi friss-édes aromával, még némi élesztő is megbújik valahol mélyen (természetesen pasztőrizálatlan, felső érlelésű sör ez is). A pörkölt maláta is jól érvényesül, férfias ízt ad a sörnek, az egyik legkomplexebb ízvilágú nedű, amihez szerencsém volt. Állítólag negyvenéves példányok is akadnak még belőle jobbacska pincékben. Hátha még (szülinap, karácsony, sátoros ünnepek, világvége) lesz alkalmam megkóstolni, akkor esetleg updatelem ezt a bejegyzést...

A kevésbé finom világos búzasörök közül való, masszívan élesztőízű, ami keletlen veknire emlékeztet, s azért fura, mert látszólag nincs benne túl sok lerakódás. Finom, aprószemű habja van, viszonylag ritkásabb csipkézetet hagy. Nem extrémen szénsavas, nem is alkoholos, könnyen iható, de vékony, testetlen ízű búzasör, a szokásos, de a kenyér-jelleg miatt nem túl tolakodó gyümölcsös mellékízekkel. Nem marad meg a szádban túl sokáig. Talán a König Ludwigra hasonlít a leginkább, 5,1 fokos, standardnak mondható alkoholszintje van. Friss spagettire ittam, hűtőszekrény-hidegen, oldschool hefeweizen-pohárból, nagyon jól csúszott. A kissé jellegtelen címkén valami - feltehetően müncheni - épület van, büszkén 1589-től datálja magát a sörgyár, s természetesen a bajor (itt németként szerepel) tisztasági törvényre is hivatozik. Magyarországon könnyű hozzáférni, amit az is elárul, hogy a hátsó címkén a német mellett magyarul is olvashatóak információk (a Dreher forgalmazza). Állítólag nem érdemes túl sokat pincéztetni, de el tudom képzelni, hogy nyáron, betonozás, favágás közben irdatlanul jól csúszik, kár, hogy itthon nem lehet kapni.

A Csingdao egy gyenge, tömegeknek termelt kínai söröcske. Alulszénsavazott, gyenge habú, semmi csipkézetet nem hagy a poháron. Mérsékelten hűtve volt fogyasztva, 3,3 decis kis zöld üvegecskékből. A dizájn tetszetős, egy apró stilizált pagoda van rajta, s 1903 óta gyártják - hirdeti. A romániai forgalmazó szerint (amint az az ócskán ráragasztott öntapadón olvasható) tartalmaz némi rizset is, de ettől még nem tapasztaltam különlegesebb ízet, a szokásos "tavalyi szalma"-aromán kívül, a pótanyagtől valószínűleg csak olcsóbb lesz. Gyenge, "pischwasser" típusú lager, amit akár hazánkban is gyárthanának: import ugyan, de abszolút nem éri meg az árát (4 lej körül), ennél jobb söröket lehet kapni olcsóbban is. Hamar lefolyik, hamar kifolyik. Azért van rosszabb sör is, persze. Ha megkínálnak, elveszem, de magamtól egyhamar nem fogok ilyent vásárolni.